Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Űrutazás a Naprendszerben

2011.08.06

 

Bevezetés

A Naprendszer számos égitestjét fényképezték le az űrhajók és az automata űrszondák. Az itt található képeket folyamatosan gyűjtötték 1969 óta. Ezek a képek bemutatják azt a hatalmas tudást, ismeretet, amelyet az űrhajózás kezdete óta szereztünk. Bár lehetetlen minden fontos felfedezést megemlíteni, az alábbi képek bemutatják minden egyes bolygó legfontosabb megkülönböztető jegyeit és a bolygók holdjait. Ezeket a képeket olyan előadásokon használták fel, amelyeket általános iskolás gyerekektől hivatásos mérnökökig nagyon sok csoportnak megtartottak. A résztvevők reakciója a Naprendszer változatossága felett érzett egyszerű kíváncsiságtól a technika gyors fejlődése miatti ámulatig váltakozott.

 

  1.  A Nap

A Naprendszer központja a Nap, amely a Naprendszer szinte teljes tömegét kiteszi. A csillagászok hosszú évekig tanulmányozták a Napot, de az űrhajózás lehetővé tette, hogy a teleszkópokat és a fényképezőgépeket a föld légkörének zavaró hatásai fölé vihessék. Ezt a fényképet a Skylab nevű űrállomásról készítették 1973 augusztusában. A Nap egy szűrőn keresztül látszik, amely a fényt csakultraibolya hullámhosszon engedi át (kevesebb, mint a látható fény legrövidebb hullámhossza). Ebben az esetben az ionizált hélium (30,4 nanométer) által kibocsátott fény hullámhosszát. Az ilyen hullámhosszú területet képtelenség a Föld felszínéről tanulmányozni a légkör zavaró hatásai miatt. A világos és sötét területek Nap felszínén létrejövő zavarokat jelentik, amelyek valószínűleg Nap külső rétegeiben lejátszódó heves hőáramlással vannak kapcsolatban. Egy hatalmas napkitörés - a Nap anyagának a Nap felszíne fölé való kitörése - látható a kép bal oldalán. Ezen jelenség mérete akkor válik kézzel foghatóvá, ha figyelembe vesszük, hogy a Nap átmérője a Föld átmérőjének több mint százszorosa.

 

  2.  A Merkúr

A Mariner 10 nevű űrszonda számos képet készített a Merkúrról 1974-75 között. Ez közvetítette az első közeli képeket a Naphoz legközelebb fekvő bolygóról. A kráterekkel borított felszín nagyban hasonlít a Holdéhoz, de van néhány fontos különbség a két égitest felszíne között. A Merkúr kráterei sekélyebbek, mint az azonos méretű holdkráterek a Merkúr erősebb gravitációs mezője miatt. A Merkúr albedója(fényvisszaverő képessége) sokkal magasabb, mint a Holdé, a Merkúr sötét részeinek albedója kb. ugyanakkora, mint a Hold világos részeié.

 

  3.  Nagy vetődések a Merkúron

Ez a "Mariner 10" által készített felvétel a “Discovery Riepes”–t ábrázolja, a földcsuszamlás központjában a krátereken keresztül kígyózó sötét vonalakat. Sok hasonló jellegzetességet fedeztek fel a Merkúron a Mariner felvételei alapján, melyek segítségével értelmezik azokat a hatalmas vetődéseket, ahol a Merkúr külső kérgének egy része a nyomóerő hatására egy szomszédos réteghez tolódott. A vetődések gyakorisága és hosszúsága azt jelzi, hogy a Merkúr sugara 1-2 km-rel csökkent a felszín megszilárdulása után. Ez a térfogatváltozás valószínűleg a bolygó lehűlésének tulajdonítható.

 

  4.  A Vénusz

A “Pioneer Venus” űrszonda készítette ezt a felvételt a Vénuszról 1979-ben. A kamerán olyan szűrő volt, amely a légkör felső rétegeit is bemutatja. Ez a réteg H2SO4 cseppeket tartalmaz a CO2atmoszférában, ahol a felszíni nyomás több mint 90-szerese a Földön létező tengerszinti nyomásnak. A sűrű atmoszféra melegházi hatást teremt a hősugárzás által, melynek következtében a felszíni hőmérséklet közel 450 C. A Vénuszon lévő felhőréteg 4 nap alatt körbemegy a bolygón. A földi radarok mérési eredményei azt mutatják, hogy a Vénusz szilárd felszíne a Földével ellentétes irányban forog, egy forgás időtartama 243 földi nap.

 

  5.  A Vénusz felszíne

A Szovjetunió sima leszállású űrszondái rendelkeztek kamerával a Vénusz felszínén. A “Venera 13”, mely 1982 márciusában landolt, két különböző nézetből készített felvételeket a Vénusz felszínéről. A felvételek központjában az űrszonda közvetlen közelében lévő terület látható, míg a felvételek peremén a látóhatárnak egy homályos része látható. A felszíni kőzetek törése az eróziós folyamatok aktivitását mutatják a Vénuszon. A felülnézetből készült felvétel azt illusztrálja, hogy csak a "vörös hullámhossz" éri el a felszínt. A felszínen a légkör rendkívül magas hőmérséklete és nyomása körülbelül egy órára korlátozza az űrszonda működését.

 

  6.  Vénusz--Magellán

A Magellán űrszonda közel négyévi Vénusz körüli űrpályán való keringése során gyökeresen megváltoztatta ismereteinket a Vénusz felszínéről. Ez a felvétel a Vénusz “Lavinia Platinia” régiója 24 felvételi sávjának mozaikját ábrázolja. A felvételeken a fényes egyenes és görbe vonalak a Vénuszon lévő vetődéseket mutatják, amelyek azokra a területekre koncentrálódnak, amelyeket nem borított vulkánikus kőzet, mint a legtöbb területet. A sok kis kúp (a jobb szél középpontján) valószínűleg vulkánok jelenlétére utalnak, amelyek a vulkánikus kőzet forrásai lehettek. A Vénuszon jelenleg viszonylag kis aktivitású kráterek működnek, melyek közül kettő látható: a jobb oldali szél felső részén látható az egyik, míg a másik, egy kisebb kráter a sötét zónában.

 

  7.  A felhőtlen Vénusz

A Magellán űrhajó a Vénusz felszínének 98 %-ról kapott radarfelvételeket egy nagyon sikeres küldetés során. Itt a bolygó teljes félgömbje látható, mintha a radarképek kiszűrték volna a sűrű homályos légkört. A fénylő vonalszerű jelenségek olyan viszonylag hegyes felületet jelentenek, amelyek felgyűrődött hegyláncokhoz kapcsolódnak. A sötét területek mélyen fekvő síkságok, amelyek csak nagyon kicsi radar jelet tükröznek vissza, valószínűleg a viszonylag sima felületből adódóan a radarrendszer 12 cm-nél nagyobb hullámhosszú tartományában mérve. Az ezt követő Vénusz megkerüléséből származó adatok kitöltötték az ezen a képen látható hiányok egy részét, amit röviddel azután készítettek, hogy a Magellán teljesítette az első térképezési ciklusát.

 

  8.  A Föld

Az Apollo-17 legénysége készítette ezt a fotót 1972 decemberében, miközben az űrhajó a Föld és a Hold között haladt. Az afrikai és Szaud-arábiai sivatag piros és narancs színei erős ellentétben vannak az óceán mélykék, a felhők és a hófedte Antarktisz fehér színeivel szemben. Az Apolló küldetése lehetővé tette az űrhajósoknak, hogy megpillantsák a Föld teljes félgömbjét. Ez nagy élményt nyújtott a Hold-küldetésben részt vevő asztronauták számára. A törékenynek tűnő bolygó, amelyen élünk, mély benyomást tett a visszatérő űrhajósokra. Az általuk készített fotók lehetővé teszik, hogy a Föld többi lakója is gyönyörködhessen a Föld innen látható panorámájában.

 

  9.  Egy űrhajós a Föld körüli pályán

Az űrrepülő rendszeres felszállásokat biztosított a Föld körüli pályára. Itt egy asztronauta látható az 1981 óta használatos EVA-n (Extra-Vehicular Activity – űrhajón kívüli tevékenység), miközben egy műholdat javít (a kép jobb felső részében) 1984 novemberében. Az űrhajó raktere régebben éppúgy szállított műholdakat, mint tudományos műszereket, amelyek közül néhányat ráerősítettek az űrhajó fedélzetére. A Föld állandóan változó panorámája élénk hátteret nyújt ezekhez a műveletekhez az űrpályán. 1986 óta a SZU ma (Oroszország) működteti hosszú - távra az emberi vezérlésű MIR űrállomást, ahol kísérleteket végeznek, és az USA előkészületeket tesz egy jövőbeli nemzetközi űrállomás felállításához.

 

  10.  Sarki fény az Antarktisz felett

A műholdak szállítása, és kísérletek mellett az asztronauták több ezer fotót készítettek a földről kézi fényképezőgépekkel. Ezek a fényképek számos érdekes jelenséget dokumentáltak a Földről, az óceánokról, és a légkörről. Ebben a látképben az Aurora Australis (a "déli-fény") halványzöld parázslása süt az Antarktisz felett, ami fent a bal oldalon látható. A napszél és a Föld mágneses mezeje közötti kölcsönhatások energiaraktárakat hoznak létre a sarkifény jelenséghez. A légkör alkotóit a beeső napsugarak arra serkentik, hogy fényt sugározzanak ki. Az oxigén a fő okozója annak, hogy a kibocsátott fény zöld és vörös hullámhosszon látható itt a Földön.

 

  11.  A Hold

A Galileo űrszonda juttatta el ezt a szokatlan képet a Föld közvetlen szomszédjáról, amint elszáguldott a Föld mellett 1990 decemberében. A Föld gravitációs vonzását használták fel arra hogy növeljék az űrszonda - Naphoz viszonyított - sebességét, hogy ezáltal végre tudja hajtani elsődleges feladatát: tanulmányozni a Jupiter és holdjait 1995 elején. A csak részben működőképes rádió antenna korlátozta azt a sebességet, amelyen adatokat lehet küldeni az űrszondáról a Földre, de fedélzeti magnetofonok lehetővé tették a Galileonak, hogy sok információt tároljon, amint elhaladt a Föld illetve a Hold mellett. Ez a kép Hold egy olyan nézetét mutatja, amely nem elérhető a Földről szemlélve. A jobb oldal megfelel annak a félgömbnek, amely mindig a Föld felé fordul, azokkal a nagy területekkel. amelyek sötét bazaltlávával vannak fedve. A baloldal azt a féltekét mutatja, amely soha nem látható a Földről nézve. A kép bizonyítja egy hatalmas ősi becsapódási medence létezését, amely egy finom szürke területként látható a bal alsó nyúlvány mellett. Az égitest közepén látható sötét alakzat a Keleti Becsapódási-medence, amelynek a belsejét sötét bazalt fedi.

 

  12.  Az Apollo 12 a Holdon

Egy asztronauta vizsgálja a Surveyor 3 űrszondát, egy ember nélküli eszközt, amely végrehajtotta az USA második sikeres sima landolását a Holdon. Az Apolló 12 (a horizonton) volt a második ember általi utazás a Hold felszínére. Ez 1969 novemberében hajtott végre egy pontos leszállást a Surveyor 100 méteren belüli közelében, amely lehetővé tette az űrhajósoknak, hogy odasétáljanak az űrszondához, és elhozzák annak egyes részeit későbbi vizsgálatok céljára. Ezek a Surveyor elemek értékes információkat nyújtottak arról, hogyan álltak ellent az ember gyártotta anyagok a kemény holdbéli környezetnek azalatt a 31 hónap alatt, ami a két holdraszállást elválasztotta. Az Apolló 12 a technika jelentős győzelmét példázza, bizonyítva ezt azzal a ténnyel, hogy a sikertelen Surveyor 2 expedíciót három éven belül követte a Surveyor 3 űrszonda felkeresése a Holdon.

 

  13.  A Clementine Hold-képei

A Hold sarki területei csak nehezen láthatók a Földről és az Apolló küldetések keretében indított űrhajók nem érintették a pólus környéki területeket. A Clementine nevű űrhajó sark körüli pályán mozgott 1994 februárjától májusáig, amely során képeket készített a Hold egész felszínéről, és az első teljes topográfiai áttekintést adta a Holdról. Ez a tájkép sok száz kép mozaikja, amelyet a Clementine készített a déli sarki területekről. Első alkalommal láttak tisztán krátereket és medencéket a mozaikon. Néhány sark körüli kráter alja lehet, hogy soha nem kap fényt, ez növeli annak a valószínűségét, hogy elkülönült, állandóan jéggel borított területek vannak ezekben a sötét kráterekben, amelyeket talán üstökös becsapódások hoztak létre a Hold felszínén.

 

  14.  A Mars-HST

A Hubble űrteleszkóp (HST) sok nagyon hasznos képet adott még a NASA asztronauták által végrehajtott javítás előtt is. Ez a HST kép sötét és világos területeket is mutat a marsi felszínen. Valójában mindkét terület különböző világos rózsaszínes-pirosas, de itt számítógép segítségével felerősítették a színeket, hogy jobban látható legyen az árnyalt különbség. A Mars atmoszférájának sűrűsége nagyjából 1 %-al a Földének, de elég sűrű ahhoz, hogy jól látható kék ködfátyolt képezzen, amely a felső (északi) perem mentén figyelhető meg. A Mars légköre szinte teljes egészében szén-dioxidból áll, és a hőmérséklet eléggé lehűl ahhoz, hogy a légkör egy része szilárd CO2-vé (szárazjég) alakuljon, amely a felső peremen fehérlik.

 

  15.  A Mars--Viking

A bolygó körül keringő űrszonda fontos helyet biztosított a bolygó felszíni objektumok megfigyelésére. Több, mint 100, a Viking űrszonda által készített képet állítottak össze digitálisan (számítógép segítségével, amelyek jóval részletesebben mutatják a Mars egyik féltekéjét, mint amely eddig a HST-től rendelkezésre állt. Jellegzetes színét (amelyet ezen a képen még tovább javítottak), a felszínt alkotó vas-oxid származékok adják. A bolygó legnagyobb strukturális eleme látható a képen, amely a korong több mint felét borítja. A Valles Marineris hasadékrendszer (amely nevét a Mariner 9-es űrszondáról kapta, mely először készített felvételeket erről a felszíni képződményről), majdnem 4000 km hosszan húzódik a marsi egyenlítő közelében. A mellette fekvő sík területen sötét, szélfútta anyag halmozódott fel a hasadékok és a nagy kiterjedésű kráterek némelyikében. 3 sötét folt, a Tharsis hegyek csúcsai láthatók a bal oldali ág mentén, amelyek egyenként is sokkal nagyobbak, mint bármely vulkán a Földön.

 

  16.  Az Olympus Mons

A legnagyobb marsi vulkán látható a képen, melyet a Viking 1-es űrszonda készített. A vulkán alapját egy meredek, 3-5 km magas fal veszi körül, amely egyedülállóvá teszi. Körülbelül 500 km átmérőjű, közel Magyarországgal megegyező területet fed le. Az Olympos Mons csúcsa kb. 23 km magasan emelkedik ki a felszínből. A vulkán oldalának aránylag lankás lejtői a hegynek pajzshoz hasonló formát kölcsönöznek, innen ered a “pajzsvulkán” kifejezés, mellyel az ehhez hasonló képződményeket nevezik. A csúcs közelében lévő krátercsoport ún. kalderát alkot, mely a csúcsot övező terület ismétlődő beomlása, illetve a lávaömlések hoztak létre. Az Olympos Mons és több más marsi vulkán szemlélteti, hogy a vulkanikus tevékenység főszerepet játszott a Mars geológiai fejlődésében.

 

  17.  A Chryse Planitia

1976 július 20-án landolt a Viking-1 leszállóegysége a Chryse Planitián a Mars északi szélességi körök középső régiójában. A leszállóegység kamerái felvételek ezreit küldték vissza, amelyek a leszállási hely sziklatömbös, hullámos környezetéről készültek. A felszín, valamint az ég színe elsősorban a mindent beborító finom, vörös pornak köszönhető. A szonda részei láthatók a kép alsó részén (a jobb oldalon a tartóláb talpa, a bal oldalon pedig a mintavevőkar burkolata). A horizont megközelítőleg 3 km távolságra húzódik a szondától.

 

  18.  Az Utopia Planitia

1976. szeptember 3-án a Viking 2 űrszonda leszállóegysége ugyancsak a Mars északi szélességi köreinek középső területén landolt, de 6500 km-re attól a helytől, ahol az 1-es egység leszállt. Az Utopia Planitia felszínén számos elszórtan elhelyezkedő kőszikla található, jóval több, mint a Chryse Planitián. A két terület szikláinak alakja és felszíne azonban jelentősen eltér. Az Utopia Planitia északabbra fekszik, mint a Chryse Planitia, itt ezáltal lehetőség nyílt arra, hogy olyan jégképződményekről készüljenek felszíni felvételek, amelyek minden télen összetömörülnek, majd tavasszal pedig elpárolognak. Telente a Mars ritka szén-dioxid légkörének majdnem egyharmada megfagy, és eljegesedett pólussapkákat hoz létre. A kép közepén, elöl láthatók azok az árkok, amelyeket a markolókar ásott, hogy anyagokat gyűjtsenek több biológiai és kémiai teszthez, melyeket a landolóegységben végeznek; valamint az a fém burkolat, mely védi a mintavevőkart az ereszkedés és a leszállás alatt. A horizont azért látszik dőltnek ezen a képen, mert a leszállóegység egyik lábával egy nagy sziklán áll, mely a szonda 8 fokos dőlésszögét okozza.

 

  19.  A Déli-sarki jégsapka

A Mars pólusain állandó a jégsapka, még a téli fagyok felengedése után is megmarad. A Viking Orbiter 2 felülről készítette ezt a képet a déli sarki jégsapka maradványáról. A Viking Orbiter által mért hőmérsékletek azt mutatják, hogy a déli jégsapka felszínén a jég szén-dioxid összetételű (szárazjég), miközben a megmaradt északi sapka vízjégből áll. A globális porfelhők szerepet játszanak az éghajlati viszonyok kialakításában, melyek a két pólusnak jelentősen eltérő felszíni hőmérsékletet adnak. Mindkét állandó jégsapka tömege főként vízjégből áll.

 

  20.  A Gaspra kisbolygó, A Phobos és a Deimos

A két kis hold a Mars körül kering, melyekről a Viking Orbiter néhány részletes képet készített. Jobbra lent egy mozaik látható a Phobos-ról készült képekről, mely a Marshoz legközelebbi hold. A Phobos alakja kissé szabálytalan, maximális mérete csak 26 km. Balra lent a kisebbik holdról, a Deimos-ról található egy kép. A Deimos alakja szintén szabálytalan, felszíne viszont sokkal simább, mint a Phobos-é. A holdak eredete még vitatott, viszont egy feltevés szerint a holdak olyan kisbolygók, melyeket a Mars gravitációs ereje befogott és azóta körülötte keringenek. A Galileo űrszonda 1991-ben készítette el az első közeli képet a Gaspra elnevezésű kisbolygóról, amit fent ugyanolyan skálán mutatunk be, mint a Mars holdját. Mindhárom égitest szabálytalan alakja és hasonló megjelenése alapján feltétezhetjük, hogy a Mars holdjai a gravitációs tér által befogott kisbolygók.

 

  21.  A Jupiter

A kisbolygók pályáján túl a bolygók tulajdonsága drasztikusan változik. A Jupiter a legnagyobb bolygó. Felhők borítják, melyek ammóniakristályokból épülnek fel. A felhők alatt az atmoszféra sok ezer kilométeres, akármilyen szilárd felszín ezalatt az óriási atmoszféra alatt a jelenlegi technikai vívmányokkal megközelíthetetlen. A Voyager-1 1979. januárjában készítette ezt a fotót a Jupiterről, amikor az űrhajó még csak 36 millió km-re volt a bolygótól, de ez a fotó már sokkal jobb, mint akármilyen a Földről készített kép. A felhők övekre oszlanak a bolygó tengelye körül. A Nagy Vörös Folt egy vihar a jupiteri atmoszférában. A ködökben található elszíneződés talán a széláramlatok által az atmoszféra alsó rétegeiből felhozott anyagoknak köszönhető. 1995. december 7-én a Galileo űrszonda adatokat szolgáltatott a látható ammóniafelhők alatti mélységről.

 

  22.  A Nagy Vörös Folt

A Nagy Vörös Foltot 1610-ben Galileo fedezte fel. A folt valójában egy óriási vihar (két földnyi nagyságú), hasonlít a földi hurrikánokhoz, viszont ”élettartama” 3 évszázadra tehető. A Voyager-1 1979. márciusában készítette ezt a képet. A foltban levő felhők 6 napos periódussal forognak, miközben a folt maga a többi felhő mentén egy fordulatot kevesebb, mint 10 óra alatt tesz meg a Jupiter körül. A kisebb fehér folt egy másik viharrendszer, amelyből néhány ok folytán hiányoznak a Nagy Vörös Foltban látható színek. A felhők, melyekben mindkét folt ered, olyan turbulens mintát mutatnak, ami hasonlít ahhoz, amit egy áramló sugár egy szilárd akadály után mutat.

 

  23.  Az Io

Galilei 1610-es teleszkópos megfigyelései a Jupiter körül keringő 4 hold jelenlétét tették láthatóvá. Az Io, az Európa, a Ganymedes és a Callisto most együttesen Galilei holdjaiként ismeretesek. A Voyager-1 és az Io 1979-es márciusi együttállása adta a bolygókutatások időszakának egyik legfontosabb felfedezését. A Föld Holdjához hasonló méretű Ion 9 vulkánt figyeltek meg, amint a felszín fölé 100 kilométerre lávát lövelltek ki. Négy hónappal később, amikor a Voyager-2. repült el az Io mellett, 9-ből 8 vulkán még aktív volt, és időközben egy másik is kitört. Az egyik ilyen aktív kitörés következménye a sötét folt körüli világos gyűrű, a korong közepéhez közel. A többi sötét folt lehet vulkán, amely nem volt aktív, amikor a Voyager elrepült mellette. Az Io szokatlan elszíneződése legnagyobbrészt a felszínen széles körben eloszló kén színváltozatainak következménye. Ennek az óriási vulkanikus tevékenységnek a forrása a kéreg és a köpeny feszültsége, amely a Jupiter, az Európa és a Ganymedes Io-ra kifejtett egymással versengő gravitációs hatása okoz.

 

  24.  Az Európa

A Voyager 2 akkor tudta legközelebbről megfigyelni az Europát, az Io pályáján túl keringő következő holdat, amikor 1979 júliusában elrepült a Jupiter-rendszer mellett. Az Europa felszíne világos színű, mely a színképelemzések szerint nagyrészt jégből áll. A Voyager képei jól mutatják, hogy az Europa jégpáncélja erősen töredezett, és a hasadékokat sötétebb anyag töltötte fel. A Naprendszer egyéb objektumainak domborzatához képest azonban az Europa felszíne sokkal síkabb. A Voyager-2 képein látható szintkülönbség az erős töredezettség ellenére mindössze néhány száz méter. A Galileo műhold valószínűleg még pontosítani fogja ezeket az adatokat, miközben ismételten el-elhalad a Galilei holdak mellett.

 

  25.  A Ganymedes

A Ganymedes a Jupitertől való távolsága szerint a 3. Hold, és ez a Naprendszer legnagyobb holdja (kb. 1,5-szer nagyobb a mi Holdunknál, és nagyobb, mint a Merkúr). Ez a fénykép, melyet 1979 júliusában készített a Voyager 2, mutatja a Ganymedesen előforduló főbb tereptípusokat: sötét területek kráterekkel és palimpszesztekkel (körkörös törések, amelyek alig domborodnak ki) és világosabb területek számos párhuzamos barázdacsoporttal (nem látható ezen a képen, de több másik bizonyítja). A sötét részek jól elkülönülnek a világosabb, barázdált területektől, amely arra enged következtetni, hogy a sötét részek a Ganymedes régi kérgének a maradványai. A palimpszesztekről - becsapódási kráterek lehetnek, amelyek rajzolata eltűnt a felhevült kéreg lassú kihűlése folyamán- úgy gondolják, hogy nagyon gazdagok jégben. A világos területek bonyolult barázdamintázata jelzi, hogy a régi kéreg feltöredezését valami dinamikusabb folyamat válthatta ki. Világos színű fagyott terület található mindkét póluson.

 

  26.  A Callisto

Az egész Callisto, a 4. Galilei hold, hasonlóan fest, mint a Ganymedes felszínének sötét területei. A Callisto felszínén számos becsapódási kráter található, melyek a Naprendszer korai szakaszában keletkeztek, az akkori heves meteorzáporok következtében. Közülük jó néhány mutat némi geológiai aktivitást. A Valhalla becsapódási alakzat nagyjából 600 kilométer széles, világosabb központi részből (a fénykép tetejéhez közel) és egy sor világos, a központi részt körülvevő koncentrikus körből áll. A Callistóról ezt a képet a Voyager-1. készítette 1979 márciusában.

 

  27.  A Szaturnusz--HST

A NASA Hubble Space Telescope-jának Szaturnuszt ábrázoló képén egy ritka, nyílhegy alakú vihar látható a bolygó egyenlítőjéhez közel. A vihar kelet-nyugat irányú terjedelme a Föld átmérőjének hosszával egyenlő. Az ammóniakristályokból álló vihart 1994-ben fedezték fel, ami a képen látható módon – amit 1994. december 1-jén készítettek – csak kis mértékben változott meg. A Szaturnusz légkörében ehhez a viharhoz hasonló jelenséget csak háromszor észleltek az elmúlt két évszázad során, és a tudósok most is próbálják megfejteni többé-kevésbé periodikusan ismétlődő megjelenését.

 

  28.  A Szaturnusz

A Naptól számított hatodik bolygó legkönnyebben megkülönböztethető jelensége az a bámulatos gyűrűrendszer, ami a Szaturnusz egyenlítője körül helyezkedik el. Ezt a felvételt a Voyager-1 akkor készítette, amikor legközelebb jutott a Szaturnuszhoz, és a gyűrűkhöz viszonyított 30-os szögben repült el a bolygó előtt. A kép tisztán mutatja a gázhalmazállapotú bolygót körülvevő gyűrűrendszert, melynek átmérője 9,5-ször nagyobb a Föld átmérőjénél. A gyűrűk között látható sötét sávot Cassini-résnek nevezik annak a csillagásznak a tiszteletére, aki először megfigyelte. A Cassini-rés elhelyezkedése megfelel annak a távolságnak, amekkorát egy gyűrűrészecske kétszer tenne meg a bolygó körül annyi idő alatt, mint amennyi alatt a Mimas egyszer kerülné meg a bolygót. Ilyen pályarezonancia okozza, hogy a gravitáció folytán a gyűrűrészecskék eltávolodnak a rezgés helyétől, kitisztítva ezzel egy sávot a gyűrűrendszerben. Ebben a látványban, amint a félhold alakú Szaturnusz árnyékot vet a gyűrűire, a Földről nem lehet részünk.

 

  29.  A Szaturnusz-gyűrű közelképe

Ez az elmozdulás egyik példája annak az elképesztő bonyolultságnak, amit a gyűrűkről készült felvételeken megfigyelhetünk. A jobb oldalon felül, a gyűrűrendszer külső szegélyéhez közel látható egy keskeny rés a gyűrűk között, ez az Enck-rés. A résekből és halvány színű anyagból álló kanyarulat a Cassini-rés; ezen a felvételen tisztán látható, hogy a rés nem üres, csupán kevesebb anyagot tartalmaz, mint a többi gyűrű. A gyűrűk sűrű részei nagyon világosnak látszanak, mert ezen a különleges fotón túlexponálták őket. A fekete pontok a felvétel kidolgozásakor keletkeztek. Miután megbízható módszerekkel megmérték egy csillag fényét, amint az az űrhajóból nézve a gyűrűk mögött elhaladt, fény derült arra, hogy az anyagoknak majdnem 10.000 féle koncentrációja létezik a gyűrűrendszeren belül. Más, az űrhajón készített mérések szerint a gyűrűk olyan jégkristályokból állnak, melyek mérete 10 cm-től 5 m-ig terjedhet.

 

  30.  A Titán

A Szaturnusz legnagyobb holdja, (ami csak némileg kisebb a Ganymedes-nél) volt a

Voyager 1 egyik fő célja, amit 1980 novemberében bocsátottak útjára, miután földi megfigyelések azt mutatták ki, hogy a Titan az egyetlen hold, melynek feltűnő légköre van. A Voyager felvételeiről kiderült, hogy egy sűrű, felhőkből és ködből álló takaró teljesen elfedi a Titan felszínét. A Titan tengerszinti légkörét 1,6-szor sűrűbbnek találták, mint a Föld légkörét, és az is kiderült, hogy a Titan atmoszférája többnyire nitrogénből áll. Vannak tudósok, akik úgy vélik, hogy a Titán légköre hasonló lehet a Földön uralkodó körülményekhez, lehetővé téve ezzel egyszerű életformák megjelenését.

 

  31.  Az Enceladus

A Voyager-2 készítette a legjobb felvételeket a Szaturnusz holdjáról, az Enceladusról, 1981 augusztusában. Az Enceladus felszíne elegendő bizonyítékkal szolgál bonyolult és tevékeny múltjának megismeréséhez. A hold néhány területén számos becsapódási kráter található, beleértve azt a jelentős korszakot is, amely során a többi terület szinte teljesen krátermentes volt, és így ezek a részek sokkal fiatalabbak. Látható néhány törés és minta, melyeket a későbbi vetődések keresztülvágtak. Az Enceladus felszíne nagyon fényes, a beeső napfény több, mint 90%-át visszaveri, így nagyon apró sötét anyagokat (port vagy kődarabokat) is magában foglalhat a felszíni jég. Mindezek a megfigyelések azt mutatják, hogy ez a mindössze 500 km átmérőjű kis bolygó nagyon aktív maradt, míg más Szaturnusz-holdakat a becsapódási kráterek teljesen beborítottak. Ezen aktivitás erőssége mögött valószínűleg a gravitáció keltette árapály-erők állnak, és ehhez hasonlóan ezek az erők felelősek az Io-n található látványos vulkánokért is.

 

  32.  Az Uránusz

A Voyager-1 Szaturnusszal való sikeres találkozását követően a Voyager-2 célja a Szaturnusz melletti elrepülés volt. A repülési útvonalat úgy állapították meg, hogy a szondát a Naptól számított következő bolygó, az Uránusz felé irányították. A Voyager-2 1986 januárjában közelítette meg a legjobban az Uránuszt. A szonda felvételeket készített Uránuszról, miközben megközelítette azt. A bal oldalon egy természetes színű kép látható, míg ugyanezen információt a jobb oldalon számítógép által feljavítva látható, hogy kihangsúlyozzanak hajszálnyi változásokat. Egyik felvétel sem mutatja jól az atmoszféra szerkezetét, ami oly jellemző a Jupiterre, és ami jelen van, de kevésbé figyelhető meg Szaturnuszon. Egy fotokémiai köd, hasonlóan a földi városok szmogjához, az Uránusz felsőbb légkörében elrejti a jellegzetes felhőket. A nagyított kép kör alakú mintákat mutat a ködben, amelyek a bolygó déli sarkpontja fölött összpontosulnak (ezek a szonda irányába mutatnak, mert az nagyon közel van az Uránusz forgástengelyéhez).

 

  33.  Az Uránusz gyűrűi

1977-ben a csillagászok felfedezték az Uránusz több nagyon keskeny gyűrűjét, amikor egy csillag fényességét mérték meg, amikor a bolygó épp előtte haladt el. A Voyager-2 készítette az Uránusz gyűrűrendszerén belül található különálló gyűrűkről az első fényképeket. A gyűrűket a görög betűkkel vagy számokkal nevezték el felfedezésük után az okkultációs mérések alapján, a bal felsőtől a jobb alsóig a nevük epszilon (ez a legszélesebb gyűrű), delta, gamma, eta, beta, alfa, 4, 5, és 6. A Voyager fényképei megerősítik azt, hogy legalább egy gyűrűt, ez a legkülső epszilon gyűrű, kis holdak vesznek körül, közel a gyűrű belső és külső pereméhez. Valószínű, hogy a többi gyűrűnek is van "kísérő holdacskája", de ezek a holdak nem megfelelő méretűek ahhoz, hogy a Voyager képein felfedezhetők legyenek.

 

  34.  A Miranda

A Voyager az Uránusszal való találkozása során az egyik legnagyobb meglepetés a bolygó legbelső holdjának, a Mirandának hihetetlen felszíni bonyolultsága volt. A Miranda csupán 480 km átmérőjű, de szokatlan felszíni formái teljes geológiai múltját mutatják. Az itt látható kép 9 felvétel digitális mozaikja a Miranda déli sarki területeiről. A legidősebb területen számos kráter és hosszú ideig becsapódásoknak kitett lepusztult domborzati forma található. Az idős felszínt barázdák és törések szelik át, mint a tojás alakú területeken jobbra és balra és a megkülönböztetett "rangjelzés" körül a központ közelében. Néhány lejtő lenyűgöző méretű, mint pl. a 20 km mélységű.

 

  35.  A Neptunusz

A Voyager 2 az Uránusszal történő találkozás után indult el és repült a Neptunuszhoz 1989 augusztusában. A Neptunusszal való találkozás idején négy órán keresztül tartottak a rádiójelzések melyek fénysebességgel haladtak az űrhajótól a nagy vevőantennákig, melyek a Föld körül szórták szét. A Voyager 2-őn található kamerák számos képet késztettek a Neptunuszról, mint ez a felvétel, amely az űrhajót mutatja, ahogy közelit a bolygó felé. A nagy sötét ovális (a Nagy Sötét Folt lásd 36-os kép) a bolygó nyugati (bal) pereme mellett volt látható néhány hónappal ezelőtt, mikor a szonda legközelebb ment a bolygóhoz. A Nagy Sötét Folt a 22-es déli szélességi körön minden 18,1 órában körbejárta a Neptunuszt. A második sötét folt az 54-es déli szélességi körön (a perem jobb alsó részén) a Neptunuszt minden 16,1 órában megkerülte, és ez az időtartam közel annyi, mint a Neptunusz belsejének 16,05 óránként megismétlődő forgása, ahogy ezt a rádióhullámok mutatják. A felhőszerű képződmények különböző sebességgel a bolygó körül keringenek, információval szolgálva a Neptunusz légkörének szelére vonatkozóan. A Neptunusz láthatóan dinamikus légköre éles ellentétben van az Uránusz légkörének kellemes megjelenésével, ez a Neptunusz által kibocsátott nagy hő következménye lehet, amit az a tény is bizonyít, hogy mindkét bolygó hasonló mennyiségű energiát sugároz, annak ellenére is, hogy a Neptunusz 1,5-ször távolabb van a Naptól.

 

  36.  A Nagy Sötét Folt

Ez az utolsó megtekinthető arca a Nagy Sötét Foltnak, amit a Voyager 2 a Neptunusz mellett készített. A Nagy Sötét Folt nagysága a Föld átmérőjéhez hasonlítható. A kép 45 órával azelőtt készült, hogy a szonda legközelebb ment volna a bolygóhoz, és olyan kis képződményeket mutat, melyek 50 km átmérőjűek. A hófehér felhők, melyek a folt határvonalát takarják metán jégkristályból állnak. A metán felhők következetesen kísérték a Nagy Sötét Foltot, habár a felhőknek a pontos alakja a Neptunusz fordulásakor megváltozott. A két sötét határvonal nem kivehető forgó (spirális) szerkezete, és a fehér cirrus felhők az óramutató járásával ellentétes irányban forgó viharrendszernek látszanak, mint a Jupiter Nagy Vörös Foltja. A Nagy Sötét Folt forgásirányának megerősítésére várni kell, amíg a szonda a képződményeket követi melyek belsejében maga a folt van, ezeket a jelenségeket mérsékelten lehet látni, és nehéz őket fölismerni. 1995-ben a HST képei mutatják, hogy a Nagy Sötét Folt eltűnik, miközben egy kisebb, új, sötét folt jelenik meg az északi félgömbön.

 

  37.  A Neptunusz gyűrűi

Egy ismeretlen csillagfény Földről történő megfigyelése mutatott ki néhány hiányos vékony gyűrűt, vagy gyűrűívet, melyek a Neptunusz körül keringenek. Ezen a Voyager 2 felvételen 2 vékony Neptunusz körüli gyűrű látszik, a túlságosan megvilágított félhold alakú Neptunusz a fényes oválisban látható (speciális kidolgozás eredményeképpen) jobb oldalon lent. A legszélső gyűrű három különálló részből áll, ahol sűrűbb az anyag, mint máshol, az itt található sűrűbb anyagot tartalmazó részeket fedezték fel a Földről, mint gyűrűíveket. Ez a felvétel azután készült, hogy a Voyager 2 elhagyta a Neptunuszt, így a gyűrűanyagból jövő fény távolodva szétszóródik, ezzel is mutatva, hogy az anyag nagyon finom szemcséjű (valószínű az átmérőjük mikrométeres nagyságú, vagy kb. a hüvelyknek (2,54 cm) egy milliomod része). A származását az itt található halmoknak nem lehet tudni, de összefüggésbe lehet hozni nagyobb izolált dolgokkal, melyekben található gyűrűk kis gyűrűanyagainak számára ez a forrás.

 

  38.  A Triton

A Voyager-2 kb. 5 órával azután haladt el a Triton mellett, hogy 5000 kilométeren (3000 mérföldön) belül érintette a Neptunusz felhőcsúcsait. A Triton csak alig valamivel kisebb, mint a Föld Holdja és az egyik legszokatlanabb objektum, amivel a Voyager bolygóközi repülései során találkozott. Ez a kép egy 12 önálló felvételből álló mozaik, amelyet alacsonyabb felbontóképességű képkockákról vett szín információval egészítettek ki. A kép alján a nagy, déli sarki jégtakaró tulajdonképpen lassan párolgó fagyott nitrogén réteg. A sötét vonalak a sarki jégtakarón valószínűleg olyan lerakódások, melyek a fagyott nitrogén eltávozásából erednek, amely hirtelen változott gázhalmazállapotúvá, lényegében nitrogén kitörések. A Voyager adatai azt mutatták, hogy a Triton rendkívül hideg (a napközbeni hőmérséklet 37 K ill. 400 F), rendkívül világos (a ráverődő napfényt csaknem 100%-osan visszatükrözi), és nagyon ritka, nitrogénből és metánból álló atmoszférája van (felületi nyomása 10 milliomoda a Föld légkörének tengerszinten). A sötétebb, enyhén pirosas szín a sarki jégtakarón túl a jégbe zárt metánra ható sugárzásból eredhet. A jégtakarótól távolabb látható hegyhátak és süppedések valószínűleg a víz-jég alakváltozásnak köszönhetők. A triton lényegében ugyanolyan méretű és sűrűségű, mint a Plútó, így lehetséges, hogy a Plútó felszíne némileg a Tritonéra hasonlít, de a Plútó továbbra is az egyetlen olyan bolygó, amelyet még nem keresett fel űrhajó.

 

  39.  A Plútó--HST

A Plútó továbbra is az egyetlen olyan bolygó, amely mellett nem haladt el, és amely körül nem keringett űrhajó. A Naptól való óriási távolsága miatt a Plútó teleszkópos megfigyelése kihívást jelent a technika számára. A Földről készített teleszkópos fényképeken (balra fent) rendkívül nehéz megkülönböztetni a bolygót nemrégiben felismert holdjától, a Charontól. A HST felvétel (jobbra fent) felbontja mindkét objektumot, valamint azt is mutatja, hogy a Charon valójában majdnem fele akkora, mint a Plútó. Sok tekintetben helyes lenne ezt egy kettős bolygónak tekinteni, nem pedig bolygónak és holdnak. A diagram lent azt mutatja, hogy kerüli meg a Charon a Plútót egy kicsivel több, mint hat nap alatt.

 

  40.  A Halley-üstökös magja

A Neptunuszon és a Plútón túl üstökösök uralják a Naprendszer tartományait. Az üstökösöket eltérítik hosszú, napkörüli pályájukról a mellettük elhaladó csillagok, a Belső-Naprendszerbe térítik őket, ahol némelyek a Földről is láthatóvá válnak. A valószínűleg legismertebb üstököst Sir Edmund Halley-ről nevezték el, aki felismerte, hogy periodikusan kering, és sikeresen előre jelezte, mikor lesz újra látható. A Halley Üstökös legutoljára 1986-ban tért vissza, amikor számos nemzet (az Egyesült Államok feltűnő kivételével) űrhajókat küldött, hogy tanulmányozza. Az Európai Űrkutató Központ (European Space Agency) tett szert a Halley Üstökös magjának erre a felvételére, amikor a Giotto űrhajó 300 kilométeren (200 mérföldön) belül megközelítette az üstökös magját. A sötét, szabálytalan alakú objektum (balra a középponttól) az üstökös magja, amiből világos por és gázkilövellések távoznak. Az üstökös magja mindössze 15x10 kilométer (9x6 mérföld) nagyságú, felszíne rendkívül sötét (sötétebb, mint egy fekete burkolatú úttest). A sötét felszín a magon felhalmozódott szilárdanyagból ered. A jeget, amely a mag legnagyobb részét alkotja, a napfény párologtatja. Mind a por, mind a gáz hozzájárul a szétterjedő csóva kialakulásához, mely a magtól több millió kilométerre terjed és a Nappal ellenkező irányba mutat.

A bolygók adatai


Bolygó

Keringési idő (év)

 

Térfogat

Tömeg

Felszíni grav. gyorsulás

Forgási periódus


Nap

    --

 

1 3000 000

333 000

28.000

24.600*

Merkúr

0.2410

 

0.056

0.055

0.370

58.700

Vénusz

0.6150

 

0.860

0.815

0.910

-243.00+

Föld

1.0000

 

1.000

1.000

1.000

1.000

Hold

0.0748

 

0.020

0.012

0.170

27.300

Mars

1.8800

 

0.150

0.107

0.380

1.030

Jupiter

11.9000

 

1300.000

318.000

2.300

0.411

Szaturnusz

29.5000

 

760.000

95.200

0.880

0.428

Uránusz

84.0000

 

50.000

14.500

0.960

-0.720+

Neptunusz

165.0000

 

45.000

17.100

1.300

0.671

Plútó

248.0000

 

0.0055

0.0023

0.073

6.390

 
 

 

Utolsó kép



Archívum

Naptár
<< Október / 2019 >>


Statisztika

Online: 1
Összes: 70856
Hónap: 2078
Nap: 56